A középkorban olyan iskolamesterek tanítottak nyelveket, akiknek nem volt még előképzettsége, csak nyelvismerete. Az 1600-as évekből már rendelkezünk olyan forrásokkal, amikből kiderül a tanítás módszere is. A 17. század elején a nemzetek tanítója, cseh Comenius megírja a Didactica Magna (Nagy oktatástan) után az első jelentős latin nyelvkönyvet is.
– A 19. század elején jelent meg a nyelvtan-fordító módszer. Középpontjában a nyelvtan, valamint az ehhez szükségesnek ítélt szókincs bemagoltatása állt. A módszer nem gyakoroltatta külön a nyelvhasználatot, a kommunikációt. Ellenben viszont sokat gyakoroltatta a fordítást és a nyelvtant.
– A 19. század végére már a komplex direkt módszer a jellemző, amely az anyanyelv központi szerepét megszüntette. Az órák csak a választott célnyelven folytak. Az oktatás során, a diákok is kommunikáltak, viszont az anyanyelv hiánya lelassította és nehézkesség tette a nyelvórákat.
– A szuper intenzív módszer a II. világháború során jelent meg, és célja a nyelv minél gyorsabb elsajátítása. Jelentősége az ügynökképzésben vitathatatlan, a tudás tartóssága viszont megkérdőjelezhető.
– Az 1950-es évektől jellemző az audiolingvális módszer előre törése, lényege, hogy a nyelvtanulást a szokások begyakorlásaként értelmezték. Az órákon sok volt a gyakoroltatás és a megerősítés, de a szokások egyszerű begyakorlása nem vezetett használható nyelvtudáshoz, a tanuló nem vált képessé önálló alkotó műveletek elvégzésére.
– Az 1980-as évektől a kognitív, megismerő, gondolkodáson alapuló nyelvtanulási módszer hódított. Ez Stephen Krashen nevéhez köthető. A tanítási módszerének célja, hogy érthető benyomásokat biztosítsunk és valós kommunikációs helyzetekre készítsük fel a tanulókat. Ne javítsuk folyamatosan a diákokat, kerüljük el a szorongások kialakulását. Szerinte a formális nyelvtan tanításának nincs értelme, mert ez tanulás és nem elsajátítás.
Napjaink nyelvtanulási módszere viszont a beszédközpontú nyelvtanítás, aminek a fő célja az, hogy idegen nyelvet, nyelveket jól beszélő embereket képezzen. Az ilyen emberek nem csak a nyelv szabályait és elveit, felépítését ismerik, de az adott társadalomra jellemző társalgási szokásokat is, melynek köszönhetően képesek a helyzetnek megfelelően használni a célnyelvet.
Nagy szerepet kap a tanuló szükségletei és igényei. A tantervet és a tananyagot is ehhez alakítják. A tanulók az új nyelvi elemeket kölcsönhatásban tanulják, a gyakorlás során pedig cél az olyan helyzetek kialakítása, melyek a diákokat beszédhelyzetbe hozzák. Fontos a változatos módszerek alkalmazása. Cél a nyelv, a nyelvhasználat eredeti helyzetben való bemutatása. A diákok nyelvi fejlődését segíti, ha az órák döntő többségben leginkább a célnyelven zajlanak, viszont bizonyos helyzetekben az anyanyelv is nyugodtan alkalmazható.
Szerző/AAAdolf/nyelviskola Budapest


